A mi daloló diófánk
Udvarunkon áll egy termetes diófa,
Télen csupasz ágait, jég takarja s hóbunda.
Nézd ott van egy kis tető, téli madáretető,
Benne sok sok kismadár, mindegyik tavaszra vár.
Hogy ha eljő a tavasz, elolvad a jég s a hó
Ébredezik a diófa, rügye pattan, halihó!
Lombja zöldül, éledez, nyárra lakókat keres,
Jön a rigó, fekete, hajnalt köszönt éneke.
A diófa egyik ágán, fészet rak egy vadgalamb pár,
Az lesz ám csuda fészek, dolgoznak is serényen.
Turbékolnak, tojást raknak, fiókákat nevelnek.
Felnőnek majd a fiókák, s más diófát keresnek.
Csiripp csiripp csipcsiripp hangosak a verebek,
Ha rászállnak diófánkra, mást hallani nem lehet.
Csapatostul jönnek, mennek a szürke kis madarak,
Itt van feljött, csiripelik, már az öreg nyári nap.
Dalolnak ők egész nyáron, már hajnaltól napestig,
Így dalol a mi diófánk, s őt mindenki szereti.
Gyorsan múlik el a nyár is és eljő a borús ősz.
A diófa lombja sárgul, zizegve hull a levél.
Érett diók mind lehullnak, törheted ha itt a tél.
Ti mondtátok!