Hermann Marika – A katica elveszett pöttyei
Egy meleg nyári reggel Kiskatica vidáman repkedett a harmatos fű felett. Nagykatica a szomszéd család egyetlen lánya a tükör előtt gyönyörködött pöttyeiben. Neki voltak a legszebb pöttyei a kerek nagy mezőben, vagy legalábbis ő mindíg ezt mondogatta. Hivalkodó, kényes természete miatt nem volt egyetlen barátja sem. Illetve egy mégis volt, ugyanis Kiskatica időnként meglátogatta. Sajnálta Nagykaticát, hogy mindig egyedül van. Mindkettőjüket Katicának hívták, de Nagykatica még a nevében is nagyobb akart lenni barátnőjénél. Kiskaticát egyáltalán nem zavarta ez a megkülönböztetés. Ő jószívű, kedves, és segítőkész volt. Most is arra repült barátnője felé, és bekiáltott az ablakon.
– Nagykatica gyere, repüljünk együtt a harmatos fű felett!
– Dehogy megyek, még vizesek lesznek a pöttyeim.
– Nem lesznek vizesek, hiszen csodásan süt a nap.
– Ugyan hova gondolsz? A nap is árt a csodás pöttyeimnek, de ha akarod bejöhetsz, és kifényesítheted őket.
Ti mondtátok!