Tobi és anyukája, a parkon keresztül baktattak hazafelé.
A fákról ringatózva hullottak alá a sárga, és piros falevelek.
Tobi éppen elkapott egy pirosat, amikor egy sárga falevél ellibegett az orra előtt.
Gyorsan zsebre vágta a piros levelet, és a sárga nyomába iramodott.
– Ne szaladj messzire! – szólt utána az anyukája, de Tobi nem figyelt rá.
– Úgy is elkaplak! – kiáltozta, és futott a sárga falevél után.
– Engem ugyan el nem kapsz! – nevetett a falevél, és felrepült a magasba.

Meglátta ezt, a fatetején játszadozó manócska, és lekiáltott Tobinak.
– Itt van ez a piros lufi, fújjad fel jó nagyra, ha elég nagy, akkor véled, felszáll a magasba, ám, oly huncut ez a lufi, dirr-durr, ha kipukkan, akkor bizony te lefelé, fogsz repülni gyorsan! Tobi ámulva nézett felfele, és ekkor, egy piros lufi pottyant a lába elé. Gyorsan felkapta, és fújta,
ahogy csak bírta. A lufi egyre nagyobb lett, és egyszer csak felemelkedett Tobival a magasba. Ott nekilendült, és egyenesen a sárga falevél után iramodott. A falevél igen meglepődött, amikor meglátta őket:
– Ez a lufi úgy száguld, mint a szélvész – gondolta, és igaza is volt.

Tobi ujjongott örömében:
– Látod milyen gyors, az én óriási piros lufim? – kiáltotta a falevélnek, majd gondolt egyet, és fújni kezdte a lufit, hogy az még nagyobb legyen.
Nőtt is a lufi, mint eső után a gomba, Tobi meg csak fújta, fújta, egészen addig míg – durr! – a lufi egy nagyot pukkant, és Tobi sebesen zuhanni kezdett lefelé. – Segítség! Segítség! – kiáltozta ijedten.
A sárga falevél meghallotta Tobi kiáltását, odarepült hozzá, elkapta, és gyengéden letette a földre.

Amikor Tobi anyukája odaért,Tobi már a földön pihegett.

– Ígérd meg, hogy többé nem szaladsz el ilyen messzire – mondta anyu, és átölelte Tobit.
– Soha többé – ígérte meg Tobi, majd felvette a földről a sárga falevelet, és megsimogatta: – Köszönöm, hogy megmentettél – súgta neki kedvesen.
– Szóra sem érdemes, hiszen barátok vagyunk – kacsintott rá a falevél.
– Nagyon jó barátok – helyeselt Tobi -, és ha anyu megengedi, eljöhetnél hozzánk.
– Az szuper lenne! – örvendezett a falevél.
Tobi odafordult az anyukájához. – Anyu, ugye hazavihetem ezt a falevelet?
– Hazahozhatod – bólogatott anyu.
Tobi egyik kezével megfogta anyu kezét, a másikban a sárga falevelet szorongatta, és sietősen tovább indultak.

Otthon Tobi keresett egy üres rajzfüzetet, és beleragasztotta a sárga falevelet.

– Itt jó helyed lesz – mondta, majd felcsillant a szeme,
mert eszébe jutott, a piros falevél. Elővette a zsebéből, és odaragasztotta a sárga mellé. A falevelek nagyon megörültek egymásnak,
és elhatározták, hogy meglepik Tobit egy versikével.
Egész éjjel ezen dolgoztak. Reggel, amikor Tobi kinyitotta a rajzfüzetét, a falevelek mellett egy versikét talált, amit anyu felolvasott neki:

Hull a fáról a levél,
Messze viszi őt a szél,
Szaladj gyorsan utána,
Kipirulsz majd csudára!

Nagyot ugrasz, elkapod,
Rajzfüzetbe ragasztod,
És ha télen előveszed,
Olvashatod a leveled.

– Ez nagyon jóóó! Köszönöm szépen! – kacagott Tobi, és a falevelek vele kacagtak.

Vége!

Reméljük tetszett a Tobi és a kacagó falevelek című őszi mese!:)

További őszi elfoglaltság itt található!>>>