– Anya, mesélj! – kérte Picuri anyukáját.
– Miről meséljek kincsem? – ültette ölébe anya a kislányát.
– Mesélj a pillangókról. – csillant fel tengerkék szeme Picurinak.
– Igen a pillangók. – nézett a távolba anyu, mintha a gondolataiban kutatna egy régi történet után.
A pillangók távol az emberektől egy virágos réten éltek, színes virágkehely formájú házikókban.
A felnőtt pillangók virágról virágra repülve gyűjtögették a nektárt, míg gyermekeik a pillangó iskolába jártak.
Volt közöttük egy hófehér pillangó, ő volt a királynő. Nárcisz királynő igazságos uralkodó volt.
Derűs, békés életet biztosított népének. Volt egy fontos feladata, az ő varázslata alapján alakultak át a kis hernyók csodaszép pillangókká. A hernyók bebábozódásuk után ledobva hernyó ruhájukat pillangókká válnak, nos ehhez az átalakuláshoz kellett Nárcisz királynő varázslata.
Ibolya pillangó mama és Tulipin pillangó papa boldogan siettek a királynőhöz kérni a varázslatot Viola kislányuk átalakulásához. Pipacsos mező fölött repültek. Kicsinyüket egy pitypangkosárba vitték, amit illatos virágszirmokkal béleltek ki. A tavaszi napsugár bársonyosan simogatta a kisbaba arcocskáját. Útjuk során egy lágyan ringó zöld vizű patak fölé értek.
A patak túloldalán már ott pompázott a királyi kastély. Udvarán aranyos hintóból éppen kiszállt a királynő.
Gyémánt szalagokkal díszített hófehér kalapot, hófehér ruhát viselt. A ruha egyetlen éke, egy sárga színű nárcisz virág volt.
Gyöngyfogait kivillantva kedvesen rámosolygott a körülötte állókra, majd ezüstös szárnyait meglebegtetve elindult a palota lépcsőjén felfele.
Hirtelen egy fekete árny suhant át felette, és rikácsoló, félelmetes hangon kiáltotta.
– Nárcisz királynő megvannak számlálva uralkodásod órái!
Mire a királynő katonái fegyverükhöz kaptak, már gúnyos kacajjal tova repült. A királynő azonnal hívatta a bölcs pillangókat.
– Mondjátok meg ki volt ez, és mit jelent amit mondott?
A bölcsek tanácstalanul álltak egyik lábukról a másikra, tenyerüket széttárva értetlenül ingatták fejüket.
– Bocsáss meg királynőm, de ez a kérdés meghaladja tudásunkat.
– Hívjátok az öreg pillangóanyót a toronyból, hátha ő tudja! – adta ki a parancsot a királynő.
Anyót két őr segített le, már rosszul látott, szárnya is tépett volt az évek viharaitól. A bölcsek nem szerették, féltékenyek voltak rá,
tudták okosabb mindegyiküknél.
– Anyó megtudnád mondani, ki és miért fenyegeti a mi királynőnket? – tették fel a kérdést kissé gúnyosan.
– Királynőm a fekete pillangó volt az, ő a réti szellem. Sajnos igazat mondott. Uralkodásod órái meg vannak számlálva.
– Mit merészelsz? – kiáltották a testőrök, és kardot rántottak.
A királynő szárnyai is megremegtek, de leintette őreit.
– Miből gondolod ezt anyó? – kérdezte szigorúan.
– Meg van írva a pillangók nagy könyvébe királynőm. A pillangórét tüskés, bogáncsos rideg területté válik.
Lakói elvándorolnak, csak egy jelentéktelen szürke pillangó él majd ezen a vidéken.
A királynő szemei dühösen villantak.
– Vigyétek! – kiáltja.
A testőrök elvitték anyót, és a várbörtönbe zárták. A bölcsek kárörvendően tekintettek utána.
Ezalatt a patak fölött átrepült Ibolya mama és Tulipin papa, mit sem sejtve a királynőt ért bosszúságról.
Boldogan kértek bebocsátást, hogy mielőbb megláthassák milyen csodás pillangó válik kicsinyükből.
A királynő fogadta őket, bár még rossz hangulatban volt.
Szárnyait dühösen emelte fel a varázslathoz, és ekkor hirtelen sötétségbe borult a palota.
Gúnyos, félelmetes kacaj rázta meg a környéket.
– Vége az uralkodásodnak Nárcisz! – hallatszott félelmetesen.
Egy pillanat alatt sűrű, erős pókháló vont körbe mindenkit, aki a palotában volt.
A pitypang kosárka kicsúszott Tulipin papa kezéből, végig bukdácsolt a lépcsőkön. A kis hernyó kiesett,
vagy inkább kirepült belőle. Hirtelen levedlett hernyó ruhája, és egy szürke, kicsi szárnyú jelentéktelen pillangóvá vált,
aki szomorú szemekkel belerepült a szürkeségbe.
Picuri kicsit közelebb húzódott anyukájához, de azért nagy kerek szemekkel figyelte tovább hogy alakul a pillangó sorsa.
A mi kis pillangónk meg csak repült, repült a szürkeségben. Amikor megéhezett bogáncsra, tüskés bokrokra, csalánra repkedett élelmet keresve.
Kis lábacskái véreztek, szürke szárnyacskái megtépázottan lógtak. Így teltek a napjai, és teste szinte észrevétlenül hozzászokott a kemény körülményekhez.
A tüskés, szúrós tájat megszerette. Ez biztosította számára a napi élelmet, ez védte meg a hidegtől, a viharoktól, ez volt az otthona.
Évek teltek el, a kis pillangó felnőtt. Nem lett belőle szép pillangólány.
Izmos testét zöld színű csalánruha borította, kicsi erős szürke szárnyai voltak,
de a szeme az már nem volt szomorú. A tengerkék szemekből szeretet, nyugalom sugárzott.
A szürke pillangó boldog volt az ő birodalmában, ám egy éjszaka különös álma volt.
Álmodott egy virágos rétről, ahol színes tarka pillangók repültek a fényes napsugaras ég felé.
Közöttük repült ő is kézen fogva egy délceg pillangófiúval. Ezután gyakran ábrándozott arról a varázslatos vidékről, bár nem hitte hogy ilyen létezik a valóságban. Egy nap éppen egy ökörfark kórón üldögélt. Gondolatai a virágos réten kalandoztak, amikor egy távoli hang mintha azt mondta volna:
– Repülj Viola! Keresd meg az álmodat!
– Mi volt ez? – szinte beleremegett az izgalomba. Erősen figyelt, hátha hallja újra, de csak a szél zúgását, a tüskés bokrok megszokott zizegését hallotta.
Ezután naponta elment a kóróhoz, de egy napon már nem találta ott.
Elfújta a szél, ki tudja meddig vitte?
Az idő kezdett viharosra fordulni.
– Melegebb takaró kell! – gondolta, és már repült is a csalánosba, hogy leveleket szedjen takarónak. Ahogy szedte a leveleket, meglepetten megtorpant.
Szinte hihetetlen. A kóró ott áll előtte.
– Te meg miért szöktél meg előlem? – korholta kedvesen, és rárepült, hogy kicsit pihenjen.
– Repülj Viola! Keresd meg az álmodat! – hallotta megint a pillangó.
– Már megint az a hang, honnan jön? Te szóltál? – kérdezte a kórót, amin üldögélt, de a kóró hallgatott, nem válaszolt.
– Repülj Viola? De ki az a Viola? Én lennék? – tűnődött
– Igen én vagyok Viola, van nevem! Violaaaa! – kiáltozta, és repkedett ide oda.
Még a leszedett csalánlevelekről is elfeledkezett.
– Viola vagyok! – kiáltotta bele a szürke égboltba, és repült, repült, repült maga sem tudta hova. Már messze elhagyta otthonát.
Elfáradt, gondolta megpihen, de akkor vette észre, hogy egy zöld hínárokkal teli bűzös patak fölött repül. Megijedt, mi lesz vele, ha nincs hol leszállnia?
Le fog esni, és elnyeli a mélység. Már alig bírta mozgatni a szárnyait, szeme elhomályosult, és akkor újra megszólalt a hang.
– Repülj Viola! Keresd meg az álmodat!
Eszébe jutott a virágos rét, a bársonyos napsütés, a délceg ifjú. Összeszedte minden erejét és repült, repült.
Egy hatalmas tüske bokorhoz ért,
melynek egyik ágán megpihent. Felnézett a magasba, de nem látta a bokor tetejét.
– De mi az a furcsa valami? – ott lebeg ég és föld között éppen a feje fölött. Körberepülte, látta, hogy erős pókhálokkal vonták körbe, és egy vékony pókháló végén csüng alá.
– Mi lehet ez? – tanakodott Viola magában, amikor gyenge hangot hallott onnan bentről.
– Szabadíts ki kérlek!
Viola letört egy erős tüskét, és ezzel kezdte vágni a pókháló szálait. Erős edzett tenyerét feltörte, mire nagy nehezen levágta a kötelékeket.
És akkor ámult csak igazán, amikor meglátta, hogy kit szabadított ki. Egy délceg ifjú pillangó fiú volt, gyémánt lovag ruhában, színes szárnyakkal, fején ezüst koronát viselt. Egy pillanatra felnyitotta szemét, majd ájultan rogyott össze. Viola a karjában tartotta, szárnyaival legyezgette, óvatosan körbenézett, és lágyan homlokon csókolta a fiút. Bele is pirult vakmerőségébe, de akkor az ifjú magához tért.
Észre sem vették, hogy a zöld hínárral teli bűzös patak hirtelen lágyan ringó selymes vizű patakká változott.
– Köszönöm neked, hogy megmentettél. Olivér vagyok a pillangó herceg.
– Viola vagyok – rebegte szem lesütve a pillangó lány.
Ekkor hirtelen egy sötét árny, egy nagy fekete pillangó közeledett feléjük, és félelmetes hangon kiáltozta.
– Vége az életednek Viola! Most nem menekülsz!
– A réti szellem! – kiáltotta a herceg.
– Menekülj Viola!
De már késő volt. Egy erős szárny csapott Viola felé. Olivér a lány elé ugrott, testével felfogta az ütést.
Ez alatt Viola levette csalánövét, és a fekete pillangó lába felé dobta. Az öv egyik vége rátekeredett a pillangó, a másik végét Viola az óriási bokorhoz erősítette. A réti szellem végtelen haragra gerjedt, összeszedve minden erejét és egy nagyot rántott a kötelékén. A hatalmas tüskés bokrot kirántotta a helyéből. A bokor a fekete pillangó hátára esett, erre az félelmetes hangon rikoltozva elrepült. Viola megdöbbenve vette észre, hogy egy csodaszép kastélyt takart a bokor.
– Ez a mi kastélyunk, gyere szabadítsuk ki az édesanyámat!
Már repültek is be, vágták a pókhálókat, ahogy csak bírták. Kiszabadították Nárcisz királynőt, Ibolya mamát,
Tulipin papát, és mindenkit aki a palotában volt, sőt még pillangó anyót is, aki ettől fogva a királynői bánásmódba részesült. Nárcisz királynő boldogan ölelte magához egyetlen ifjú hercegét. Ibolya mama és Tulipin papa ölelték, csókolták, az ő csodaszép Violájukat.Viola boldogan kacagva kiáltotta:
– Nekem is van anyukám és apukám! – és ide-oda repkedett örömében.
Egyszer csak a herceg a lány mellé repült, egy ezüst koronát tett a fejére, megfogta a kezét, majd nevetve kirepültek a palotából. Ebben a pillanatban megtört a gonosz átok! A rideg tüskés világ eltűnt, ismét tarka virág borította a tájat. Viola és az ő hercege boldogan repült a virágos rét fölött, ahol már sok színes pillangó repült a fényes napsugaras ég felé. Közöttük a legszebb pár, egy szürke pillangólány, és egy színes szárnyú délceg pillangó fiú, fejükön ezüst koronával.
Szüleik a palota ablakból boldogan néztek utánuk.
Közben elállt az eső, kisütött a nap.
– Anya nézd ! Viola és Olivér herceg! – kiáltott fel Picuri, két tovarepülő pillangóra mutatva.
Vége!
Ti mondtátok!