Szép tavaszi napsütés simogatta a park hatalmas gesztenyefáján sütkérező verebeket. Saci a fekete macska ott sétálgatott a csivitelő verebek alatt, és árgus szemekkel figyelte, hátha valamelyik veréb lejjebb repül, és el lehet kapni. Dani az iskolából bandukolt hazafele. Negyedik osztályba járt. A valóság az, hogy nem lelkesedett az iskoláért. Amikor odaért a nagy gesztenyefa alá, zsebéből elővett egy csúzlit, belehelyezett egy formás kavicsot, célozott, és lőtt. Egyenesen a békésen csivitelő verebek közé. A verebek riadtan felrebbentek, és huss, messze repültek. Saci csalódottan nézett utánuk. Dani még egy kavicsot lőtt a tovarepülő verebek után, azután nagyot rúgott a macskába, és bandukolt tovább.
Így volt ez azon a bizonyos napon is.
Dani bandukolt hazafele, a csúzli ott volt a zsebében, a verebek is ott ültek az ágakon, és még Saci a fekete macska is ott leskelődött a fa alatt, igaz tisztes távolságban Danitól, aki éppen egy gyalogátkelőhelyhez közeledett.
A lámpa piros volt, az út szélén egy őszhajú, görnyedt hátú néni tétovázott. Kezében fehér bot, ezzel kopogtatta a járdaszegélyt. Nem jött autó, de a lámpa továbbra is pirosat mutatott.
Mit teszünk ilyenkor? Türelmesen várjuk, amíg a lámpa zöldre vált, és persze felajánljuk a segítségünket a fehér bottal közlekedő idős néninek.
Csak hogy Daninak esze ágában sem volt átsegíteni a nénit az úttesten, sőt várakozni sem akart, amíg a lámpa zöldre vált. Gondolkodás nélkül lelépett az úttestre, és átgyalogolt. Hirtelen éles fékcsikorgást hallott. Visszanézett, és tudod mit látott ?Az ősz hajú nénike, a fehér botjával ott botladozott az úttest közepén az autók között, mivel azt hitte ő is indulhat amikor Dani átment.
– Micsoda felelőtlenség, átmenni piros a lámpán! – mormogta Dani, majd unottan elővette a zsebéből a csúzlit, és kavicsot keresgélt.
Már nem láthatta, amikor az autóból kiszállt egy férfi, karon fogta és kivezette a nénit a forgalomból, aki hálásan megköszönte a segítséget.
Dani felvett a földről egy termetes kavicsot. Igen ez jó lesz. És a célba vett vele egy verebet, aki a közeli bokor tetején sütkérezett. Célzott, lőtt, és talált. A veréb sérülten zuhant a bokorba, ekkor Dani a lábánál fogva kiemelte onnan.
– Ejnye fiacskám ne kínozd szegényt, az fáj neki!- hallotta a háta mögött.
Hirtelen megfordult, és kit lát? A fehér botos vak nénit.
– Ugyan! Ez csak egy veréb. – mondta Dani fölényesen, de azért gyorsan visszadobta a bokorba, és sietve elindult hazafelé.
– Így elpusztul, hiszen meglőtted a szárnyát, be kellene kötözni! – szólt utána a néni.
Dani nagyot nevetett.
– Még mit nem? Nem vagyok én állatorvos! – és futásnak eredt, otthagyva a nénit és a verebet.
A néni szomorúan nézett Dani után, de nem szólt többet, felemelte a bokorban pihegő madarat, végig simította sérült szárnyacskáját a fehér bottal. A kis veréb, mintha meg sem sérült volna, felrepült a néni vállára, és onnan boldog csiviteléssel tovarepült. És most láss csodát! A vak néni ragyogó szemekkel nézett a kis verébfióka után.
Dani már az utcájukban járt. Kertes házban laktak, a kertjükben sok fa, bokor és halastó is volt. Saci a fekete macska ott ült a kerítésen, de amikor meglátta Danit, ijedten elfutott.
Szóval Dani már majdnem a házukhoz ért, ekkor hirtelen szembetalálkozott a nénivel, ott állt vele szemben fehér botjára támaszkodva. Mintha most nem lenne annyira öreg, villant át Dani agyán. Egy kicsit megdöbbent, sőt megborzongott, ki akarta kerülni, de amikor a néni mellé ért az hozzáérintette a fehér botját Danihoz.
Dani kicsit megingott, talán egy pillanatra a szemét is behunyta, és amikor újra kinyitotta az utca üres volt. A néni eltűnt.
– Lehet hogy boszorkány, igen biztosan boszorkány.- és sietősre vette a lépteit, de hirtelen megtorpant. – Mi ez a hatalmas feketeség? – egy óriási macska nézett le rá, igen félelmetes tekintettel. – Hiszen ez Saci! Hogy nőttél meg ilyen hatalmasra? – mormogta, vagy inkább gondolta, mert a torkára fagyott a szó. A macska egyre közeledett, és egyáltalán nem olyannak tűnt, mint aki barátkozni akar.
– Saci! – hallotta Zsófi hangját.
Zsófi Dani kishúga volt, akivel sokat veszekedtek, mivel Dani imádta húzgálni Zsófi szőke copfjait. Könnyen elbírt vele, hiszen Zsófi volt a kisebb. – De mi történt Zsófival, hogy lett ő is ilyen nagy hirtelen? – álmélkodott Dani. – Lehet hogy velem van a baj? Azon nyomban a kertben levő tóhoz rohant, belenézett a víztükörbe.
Hogy mit látott ? Nem fogod kitalálni. A víztükörből egy borzas tollú, pápaszemes szürke kis veréb nézett vissza rá. Csak a szemüveg, az volt, ami emlékeztetett a régi Danira.
Eközben a veréb óvodások sétarepülésre indultak a kertváros fölött. Elöl repült Lili óvónéni, mögöttük az óvodások, és a csapatot Emma néni a dadus zárta.
A veréb gyerkőcök vidám csivitelése betöltötte a csendes utcákat, ingerelve ezzel a napon sütkérező városi macskákat. Amikor azt mondtam, hogy a sort Emma néni zárta, értheted úgy is, hogy Emma néni hátul vigyázott a csapatra, de az is igaz, hogy időnként kissé lemaradt, és erős pihegések közepette kiáltozta.
– Lassabban gyerekek, nehogy valaki lezuhanjon!
De azt is el kell mondanom, hogy Emma néni volt az aki időnként nagyon közel állt ahhoz, hogy letottyanjon a földre, mert igen termetes veréb asszonyság volt. Zsófi mama a szakácsnő mindig mondogatta.
– Ne egyél olyan sokat Emma, mert még egyszer macska eledel lesz belőled.
Emma néni viszont imádott enni, kedvence a császármorzsa volt. Igaz a Veréb falván senki sem tudott olyan császármorzsát készíteni, mint Zsófi mama.
Az óvodások éppen Daniék kertje felé repültek, ám most Dani meg sem hallotta az éktelen veréb csivitelést. Rémülten nézett szembe önmagával, egyre közelebb és közelebb hajolt a víztükörhöz, amíg egyszer csak zsupsz! Belepottyant a vízbe. Ember gyerekként sem tudott úszni, de mint kiderült veréb fiókaként sem lett úszóbajnok. Elkeseredetten verdesett a szárnyaival, és hangosan kiabált.
– Segítség! Megfulladok! Segítsen már valakiiii!!!!
Mit gondolsz ki hallotta meg Dani hangját? Bizony. Saci volt az a fekete macska. Azt nem állítom hogy valóban segíteni szeretett volna.
Odaállt a tó partjára, le nem vette a szemét a fuldokló verébről, de esze ágában sem volt kimenteni onnan. Danit a rémült szárny csapkodások, mintha kissé közelebb vitték volna a macska felé. Hirtelen felismerte szorult helyzetét. Alatta a víz, előtte a macska, és ő az úszni nem tudó veréb. Nagyon rossz kilátások ezek. Nem volt sok ideje a töprengésre, de egyet biztosan tudott, inkább fulladjon bele a tóba, minthogy macskaeledel legyen belőle. Ebbe belenyugodva, abbahagyta a szárny csapkodást. Egyre gyorsabban kezdett süllyedni.
Saci látta, hogy itt ma már nem lesz veréb fogás, lassan visszasétált kedvenc napozó helyére. Daninak már csak a csőre látszott ki a vízből, amikor az óvodás csapat a tó fölé ért. Ekkor erőteljes szárnycsapásokkal kivált a csapatból Vadóc és Vadócka, és egy gyors mozdulattal kirántották a vízből a már elmerült verebet. Lili néni azonnal kiadta a parancsot.
– Egy-két-há! Mindenki gyors repülés! Irány az ovidoki!
Emma néni kifulladva kiáltozott utánuk.
– Lili! Nem szabad ilyen gyorsan repülni az óvodásoknak, ezt tiltja a házszabály!
– Vészhelyzet van Emma, és ha nem hiszed nézz lefele! – kiáltott vissza Lili néni.
Emma néni lefele nézett, és majd leszédült rémületében.
– Verebek ura el ne hagyj! Fogadom, hogy holnaptól nem eszek olyan sok édességet, csak most segíts! Ez valóban vészhelyzet.
Lentről egy óriási macska bámult felfele, fent egy víztől csöpögő verébfióka. Összeszedte minden erejét, és repült az óvodások után, akik már az óvoda kertjében csipegették a veréb mentésért kapott jutalmat. Evés közben az ázott verébfiókáról beszéltek. Találgatták ki lehet, honnan jöhetett? Senki sem ismerte, még Lenke néni a bölcs öreg verébanyó sem, akit Lili néni értesített a történtekről.
Dani kinyitotta a szemét, kissé fáradtnak érezte magát. Mellette egy fehér köpenyes verébdoktor állt, aki egy fehér kalapos verébanyóval beszélgetett, az anyó kezében fehér sétabot volt.
Halkan csiviteltek, mintha róla beszéltek volna. Amikor odafordultak Dani fele, a doktor kezében valami hegyes tűféle látszott. Dani mint a villám úgy ugrott ki az ágyból, és már az ágy alól kiáltozta ki.
– Nem akarok szurit kapni! Nem! Nem engedem!
A doktor értetlenül nézett anyóra.
– Lenke te érted amit ez a verébfióka rikácsol?
– Fél az injekciódtól doki, de várj majd én előcsalogatom.
– Ne félj Danikám, ez nem igazi szuri, gyere nézd meg közelebbről is.
Dani megdöbbent. Értette amit az anyó mondott. A hang nagyon ismerős volt, már hallotta az biztos, de vajon hol? Ezen töprengve észre sem vette, hogy kibújt az ágy alól, és a doki egy gyors mozdulattal már be is adta a szurit.
– Ugye hogy nem igazi, hiszen nem is fájt. – hallotta még anyó hangját, de többre már nem emlékszik.
Amikor felébredt, egy sereg szürke ruhás verébgyerek vette körül. Ruhájukat szamóca, lepke, alma, körte, autó és még hasonló képek díszítették. A lányokon rózsaszínű, a fiúkon kék színű sapka volt. Egy csinos fiatal verébnéni ült közöttük, akinek piros sapkáját rózsaszín és kék szalagok díszítették. Távolabb egy asztalnál sárga kalapos, duci néni kekszet majszolt. Az ő kalapján papagájos szalag volt. Körbe a polcokon játékok, a másik teremben ágyacskák sorakoztak. Ez bizony a veréb óvoda. Dani is felismerte ezt, és sértődött hangon kijelentette.
– Én már negyedikes vagyok, nem óvodás, én haza akarok innen menni.
A verebek csak csiviteltek körülötte, mintha meg sem hallották volna mit mondott.
Ekkor Dani észrevette hogy résnyire nyitva van az ajtó, elhatározta megszökik ezektől az őrültektől.
Egyet lépett kifele, és már zuhant is le a szédítő magasságból. A verebek ugyanis egy óriási ház tetején, egy elhagyott galambdúcban laktak. Itt volt Veréb falva.
– Repülj! Mozgasd a szárnyadat!- kiáltozták Dani után, de ő nem értette, és egyébként is tériszonya volt, még a szemét sem merte kinyitni.
Lili óvónéni villámgyorsan utána repült, és visszahozta a nagyszájú, de annál ügyetlenebb verebet.
– Ilyet még egyszer meg ne próbálj, amíg nem tudsz biztonságosan repülni! – mondta szigorúan.
Daninak esze ágában sem volt még egyszer megpróbálni. Remegve kuporodott össze, ott ahova Lili néni letette, és riadtan nézett maga elé. Ekkor berepült a szobába Lenke anyó a fehér kalapjában fehér sétabottal a kezében.
– Itt meg mi történt? – nézett a remegő Danira, és a körötte csendben álldogáló verébfiókákra.
Lili néni elmesélte milyen veszélybe keveredett a kis jövevény már megint.
– Lenke anyó, kérlek beszélj vele, te érted a nyelvét. Akármit mondunk neki nem érti, csak fülsiketítően lármázik.
– Igen, tudjátok ő Dani, és még nem tanulta meg a mi nyelvünket, kérlek titeket legyetek vele türelmesek.
Ekkor Emma néni előrejött, egy kekszet nyomott Dani kezébe.
Dani, aki már éhes volt gyorsan befalta a kekszet, és riadtan bámulta tovább a padlót.
– Hogy lehet, hogy még nem tud rendesen beszélni, hiszen nagyobb mint mi vagyunk? – kérdezte csodálkozva Vadócka.
– Igen! Hogy lehet? Hogy lehet? Nagyobb. Nagyobb. Hogy lehet?- csivitelték egymás hangjába vágva az eddig csendben álldogáló verébfiókák. – Tudjátok ahonnan ő jött, ott más nyelven beszélnek, ott nem értik a mi nyelvünket.
– Hogy lehet? Nem értik? Miért nem? – záporoztak a kérdések Lenke anyó felé.
– Gyerekek, holnap mindent elmesélek, de most már várnak rátok a szüleitek. – mondta kedves hangján anyó, és búcsút intve elrepült.
Lili óvónéni és Emma néni felugrottak,észre sem vették, hogy vége a mai foglalkozásnak. Mi tagadás őket is lázba hozta ez különös történet.
– Gyorsan! Gyorsan! Öltözés gyerekek! Holnap majd megbeszéljük.
Ez volt az a nap, amikor senki sem örült annak, hogy haza mehet az óvodából. Mindenki jobban szerette volna hallgatni Lenke anyó meséjét Daniról. A verébszülők hazavitték csemetéiket. Egyedül Dani marad az ott, őt nem vitte haza senki. Az óvónéni kézen fogta, hogy magával viszi. Emma néni azonban azt tanácsolta, amíg a jövevény nem tanul meg repülni, jobb ha itt marad nála. Emma néni ugyanis itt lakott a szomszédban.
– Jól van, de ne tömd tele édességgel. – egyezett bele Lili néni, majd megsimogatta Dani arcocskáját, elköszönt Emma nénitől, és elrepült.
Emma néni kézen fogta a szótlanul sápadozó verebet, bevezette a szobájába.
Dani beleült egy hatalmas karosszékbe, a dadus néni egy csésze színes csokidrazsét nyomott a kezébe.
– Egyél fiacskám. Finom.
– Finom. – ismételte Dani, és befalta a csokidrazsét.
– Te tudsz beszélni! Kiáltotta boldogan a néni.
– Tudsz beszélni. – ismételte Dani.
Erre a nagy örömre Emma néni még egy nagy tábla csokit is adott Daninak. Dani minden édességet becsipegetett, hiszen ő is nagyon szerette. Emma néni puha fészket készített neki. Lefeküdtek, de Dani nem tudott aludni. A néni nagyokat hortyogott. Dani gondolatai messze jártak. Eszébe jutott a családja. – Igaz ma még nem keresik, mert Anyu elengedte Janóékhoz, ott is aludhatott volna, csak holnap délután kell hazamennie. És ha még akkor is veréb leszek? Ki tette ezt velem? Lenke anyó! Igen ő volt. A fehér botos öreg néni, akit nem segítettem át az úttesten, és aki rám szólt a meglőtt veréb miatt is. Igen! Semmi kétség, ő az! Innen meg kell szöknöm még ma éjjel. Nem! Még most, azonnal. Nem lehet olyan nehéz az a repülés.
Nagy nehezen felállt a puha fészekből, csendben elindult az ajtó felé. Kinyitotta, de megtorpant. Szédítő magasságban volt. A feje szédült, a tekintete elhomályosult, és akkor jött egy kis szellő, Dani megingott, és már zuhant is lefele. A szél kicsit arrébb libbentette, úgy szállt az éjszakai szélben, mint egy eldobott cukros zacskó. Egyszer azonban minden repülés véget ér. Dani egy tüskés zöld bokorra esett. Nagy nehezen lábaival megtartotta magát egy ágon, fejét a szárnyacskájához szorította, és minden erejével azon volt, hogy lejjebb ne zuhanjon.
Így jött el a hajnal, amikor Saci a fekete macska az éjszakai vadászatról hazafele tartott.
A bokor közelébe érve meglátta a verebet. Dani is meglátta, sőt megismerte Sacit. Megörült neki, de a macska igen támadó állásba ereszkedett, erre Dani rémült szárny csapkodásba kezdett, amitől kissé a levegőbe emelkedett, majd egy fa ágára visszahuppant. Rémült szemekkel meredt a macskára, aki egy darabig még várta, hátha lepottyan a veréb, de elunta a várakozást, és hazafele vette útját.
Dani elszunyókált, Ricsi és Janó hangjára ébredt. Most indultak horgászni, ez lett volna a mai közös programjuk.
– Fiúk! Ide! Ide! Itt vagyok! -kiáltozta Dani.
– Te Janó, nézd azt a verebet, mit jártatja ott a bagólesőjét. Nálad van a csúzli?
– Nálam hát, keress egy kavicsot, de gyorsan mert elrepül.
– Itt a kavics, de jól célozz!
– Fiúk neee! Én vagyok Dani!
De minden hiába. Janó célzott, lőtt, és talált! A veréb szárnya megsérült, a lövéstől beleesett az alatta levő tüskés bokorba. Emma néni is felébredt, felkelt, hogy betakargassa riadt vendégét. És verebek ura most segíts! A riadt kis verébnek hűlt helyét találta.
– Lehet hogy nem csuktam be az ajtót és kiesett!? Meg kell találnom. Felelősséggel tartozok érte, hiszen nincs senkije szegénykének.
Már repült is ki a pirkadatba, egyenesen a park felé.
Éppen azon a fán pihent meg, ahonnan Dani lezuhant. Emma néni nagyokat fújtatott, zilálva szuszogott. Nem szokott ő ilyen sokat egyszerre repülni. Erőtlen nyöszörgésre figyelt fel.
– Emma néni segíts!
– Igen ez Dani, és engem hív, de hol van? – Hol vagy Danikám?
– Megsérültem. Itt vagyok a bokorban.
– Megyek már kisfiam! – és huss, belerepült a tüskés bokorba.
– Danikám mi történt veled?
Dani szemüvege eltörött, ruhája tépett volt, egyik szárnya sérülten lógott, szeméből potyogtak a könnyek.
– Na ne sírj! Itt van Emma néni! Haza visz téged, na ne sírjál!
Emma néni levette kalapjáról az imádott papagájos szalagját, azzal bekötözte a sérült szárnyacskát, a szalag másik oldalát a derekára kötötte, és iszonyú erőlködéssel, felemelkedtek a bokor fölé.
El sem hiszed ki járt megint a környéken. Saci a verebek réme!
Észrevette a verebeket, és nagyot ugrott, hogy elkapja őket, ekkor viszont Emma néni bekeményített, kissé feljebb repült, sajnos utána ismét lefele estek. Így ment ez jó ideig, amikor a macska ugrott, Emma néni feljebb emelkedett, majd újra lefele estek. Fel-le-fel-le. Szerencséjükre a macska megunta, mielőtt végleg lepottyantak volna. Sőt még nagyobb szerencse, hogy Vadóc és Vadócka repülő edzést tartottak, ekkor vették észre a furcsán repülő verebeket.
– Vészhelyzet van!- ismerte fel a veszélyt Vadóc, és már suhantak is alá, két oldalról felemelték Emma nénit, és a hátán fekvő Danit.
Ez mondjuk meg őszintén nem kis teljesítmény, de sikeresen berepültek velük a veréb ovi udvarába, ahol már összegyűlt Veréb falva apraja nagyja. Dani szárnyát a doktorbácsi begipszelte. Emma nénit hősként ünnepelték, hogy megmentette Danit. – Nem kedveseim, a hős nem én vagyok. Vadóc és Vadócka volt ismét a veréb mentő. Nekem egyedül nem sikerült volna. Megfogadom Zsófi mama tanácsát, és nem eszek ilyen sok édességet, bizony ma közel voltam ahhoz, hogy macska eledel legyen belőlem.
– Éljen Vadóc! Éljen Vadócka! – csivitelték a verebek.
– Éljen Emma néni! – kiáltotta Vadócka.
– Éljen! Éljen! Éljen! – hallatszott a vidám veréb zsivaj, a lágyan simogató tavaszi napsütésben.
Ekkor Lenke anyó kézen fogta Danit, és felrepült vele a szónoki emelvényre.
Fehér sétabotját a magasba emelte. A veréb sereg egy pillanat alatt elhallgatott. Tudták Lenke anyó mindig csak akkor kér szót, ha valami nagyon fontosat akar mondani.
– Kedves Verebeim! Dani valamit el szeretne nektek mondani. Igaz kisfiam?
– Halljuk! Halljuk Danit!
Dani elpirult, de kihúzta magát, és igazi érthető verébnyelven beszélni kezdett.
– Köszönöm, hogy megmentettetek, de még egy vallomással is tartozok nektek. Én nem vagyok igazi verébfióka.
A verebeken értetlen morajlás futott át.
– Én Dani vagyok az ember gyerek, de kérlek ne féljetek tőlem! – mondta szinte könyörögve, mert a verebek erre a mondatára riadtan felrebbentek.
– Tudom, hogy sokszor viselkedtem gonoszul veletek, sőt még az idősebb, védtelenebb emberekkel is. Lenke anyó megleckéztetett a hibáimért, megtanította velem milyen érzés ha a gyengébbet bántják. Kaptam tőletek sok szeretetet,törődést. Azt is megtanultam, hogy félelmeinket időnként le kell győzni, egymást mindig támogatni, segíteni kell. Ezt sokszor elmondták már anyuék is, de igazán csak most értettem meg. Ha tudtok bocsássatok meg, és fogadjatok be magatok közé, ha nem vállalom a száműzetést.
A kertben csend volt, a légy zümmögést is hallani lehetett.
A verebek csak ámultak, bámultak.
Ekkor Emma néni felkiáltott.
– Én örökbe fogadom Danit!
– Hurrá! Dani igazi veréb lesz! Hurrá! Itt marad velünk! – hallatszott a boldog csivitelés.
Dani csak állt, szeme könnyes lett a meghatottságtól. Ekkor Lenke anyó újra magasra emelte a botját. Csend lett.
– Büszke vagyok rátok verebek! Különösen rád Emma! Maradjatok mindig ilyen jószívűek, segítőkészek. De tudnotok kell, hogy Daninak van igazi családja, akik szeretik. Ott a helye. -ezzel kézen fogta Danit, együtt felrepültek.
Egy búcsú kört tettek Veréb falva fölött, majd a parkban ott értek földet, ahova Dani verébként lepottyant. Lenke anyó Danihoz érintette fehér botját. Dani kissé megingott. Talán, még a szemét is behunyta, és amikor kinyitotta Lenke anyó már nem volt ott. Végig nézett saját testén, és láss csodát! Újra a régi Dani volt. Belenyúlt a zsebében ott volt a csúzli is. Elővette, széttörte, és a közelben levő szemetes kukába dobta.
Ekkor egy vidám verébsereg repült el a feje fölött. Dani örömmel integetett utánuk, és elindult hazafelé.
Akarod tudni, hogy honnan tudom ezt a történetet? Ez bizony velem történt meg negyedikes koromban. Azóta felnőtt lettem, már nekem is van egy óvodás kisfiam, Daninak hívják őt is. Gyakran látogatunk ki együtt a parkba, ilyenkor viszünk a verebeknek madáreleséget. Danikának már van egy kedvenc verebe is, a kissé duci, Emma. Néha titokban visz neki egy egy finom kekszet, amit Emma nagyon szeret.
Vége!
Ti mondtátok!