Ezen a szép, karácsonyestén, szeretném veletek megosztani egy örömteli élményemet, mely számomra felér egy „Oscar” díjjal. Igaz, sem dollár, sem euro, sem forint nem járt vele, de ez akkor is egy igazi kitüntetés volt.
Mielőtt elárulnám a részleteket, meginvitállak titeket egy ezoterikus kirándulásra a saját világomba.
A minap olvastam egy bölcs mondást: „az életet kapjuk, a forgatókönyvet írjuk, a sors pedig rendez”.
Na ugye?
Éreztem én, hogy a sorsunk elrendeltetett – gondoltam, és bizonyításként izgatottan kutatni kezdtem a múltam polcain.
Hihetetlen, hogy hatvan év alatt mennyi minden gyűlt össze. Ott sorakoztak egymás mellett, az örömteli, a fájdalmas, a jó, és a rossz emlékek, de mindegyik ugyanazzal a címkével volt ellátva – megküzdöttél értem.
Na, de minek küzdöttem, ha úgyis elrendeltetett? – villant át agyamon a gondolat, ám végül arra a következtetésre jutottam, hogy az álmainkért küzdeni kell, mert akkor valóra válhatnak.
Hogy ezt miből gondolom?
Nos az én álmaim gyakorta felértek egy izgalmas könyvvel, egy kalandos filmmel, de a cél felé vezető út, az álmaimban is küzdelmes volt.
Azon is elgondolkoztam, hogy ezekből az álomszerű történetekből, akár bestseller is születhetett volna, de nem született, mert erről álmodni sem mertem.
Én mindig arról álmodtam, hogy a sorsom a küzdés, a kitartás, a nehézségek legyőzése. Arról is álmodtam, hogy az élet örömei apró szilánkok, melyeket nekem kell felkutatni, összegyűjtögetni, s tudom megsérülhetek közben, de a kockázatot vállalnom kell.
De miért kell kockázatot vállalni, ha úgy is a sors rendez?
Nos azért, mert mi álmodjuk meg a történéseket a kezdetektől a végéig.
Az igaz, hogy egy rendező hozzátehet, elvehet, vagy belejavíthat a forgatókönyvünkbe, de ha jó forgatókönyvet írunk, nagyobb az esélyünk arra, hogy azt változtatás nélkül megrendezi.
No lám, nekünk csak meg kell álmodni a tökéletes forgatókönyvet, de azért jó ha tisztában vagyunk azzal, hogy a sors nagyon kritikus rendező.
Az én esetemben még számtalan nehézséget szőtt bele, az amúgy is küzdelmes forgatókönyvembe.
Hogy mit kaptam cserébe a nehézségekért?
Azt, amiről én is álmodtam, és ez pontosan az, amit a valóságban tőletek kapok: örömet, szeretetet, törődést.
Látjátok, ezért jutottam arra a következtetésre, hogy az álmok valóra válhatnak, de „akinek nincsenek álmai, annak egyetlen álma sem válhat valóra”.
Igaz, én sosem álmodtam babért, de akkor hogy kaphattam ” Oscart”?
Nos, azt hiszem, hogy ezt a rendezőm intézte el jutalmul a kitartásomért, mint ahogyan azt a bizonyos rózsaszín szemüveget is tőle kaptam, amit most elveszítettem ugyan, de remélem hamarosan megtalálom.
És most nézzük azt a díjat!
A múlt héten egy kis gyerekcsapatnak tartottam előadást, mint Halihó bohóc.
Amikor Halihó bohóc betoppant foltos nadrágjában, és vörös, göndör haja úgy meredezett a kobakján, mint egy madárfészek, érezte hogy a gyerekek a szívükbe fogadták.
A műsor alatt csillogó szemekkel, kacagva, lelkesen játszottak ezzel a fura figurával.
Amikor véget ért a műsor, csak akkor mentek ebédelni, amikor Halihó is velük ment.
Az egyik kisfiú maga mellé ültette Halihót, és elhatározta, hogy megtanítja fütyülővel fütyülni.
Halihó igen mókás tanulónak bizonyult, úgy hogy a gyerekek nagyokat nevettek. Egy iskolás fiú, két nevetés közözött elismerően meg is jegyezte
– Halihó, hogy te mekkora bohóc vagy!
Na, ez már egy Oscarral felért, de ezt Halihó kapta.
Amikor Halihó elment, előjöttem én, és elköszöntem a gyerekektől.
A fütyülős kisfiú felöltözve várta, hogy kikísérhessen.
Amikor kiértünk a kocsihoz, odaállt elébem:
– Vigyázz magadra hazafelé – mondta, és két puszit cuppantott az arcomra, majd a szája elé emelte az ujját és ezt suttogta – Megőrzöm a titkodat Marika néni.
Nos, ez a szeretet, ez bizalom az, ami nekem egy Oscar díjjal felér, és hogy nektek ezt most elmondhattam, az a rendezőm csodás karácsonyi ajándéka.
Köszönet érte!
Ti mondtátok!