Az aranyszínű lepke, a tó fölött repkedett a szikrázó napsütésben.
Amikor elfáradt, megpihent egy bárányfelhőn
és onnan nézegette magát a tó tükrében:
– Én vagyok a legeslegszebb, kerek e világon – hajtogatta folyton.
Társai, a tarka lepkék, kedvesen hívogatták maguk közé:
– Gyere aranylepke, játsszál velünk a színes virágok között.
Ám az aranylepke, kényeskedve válaszolt:
– Én soha nem szállok rá ilyen hitvány mezei virágokra – mondogatta fölényesen.
A mezei virágok nagyon megsértődtek ezen.
– Te egy önző, gonosz lepke vagy! – kiáltották az aranyszínű lepkének.
– Ti meg irigyek vagytok, mert én sokkal szebb vagyok nálatok! – feleselt a lepke,
és felrepült a magasba
– Ilyen csillogó, aranyszíne nincs a világon senkinek – illegette magát kényeskedve.
Az esőfelhő megelégelte a lepke kényeskedését, és elébe repült:
– Azt tanácsolom neked, te kényes lepke, – mordult haragosan a hangja – hogy menj oda a mezei virágokhoz és kérjél tőlük menedéket,
mert pórul jársz! Az aranyszínű lepke nagyot kacagott ezen, ám ekkor hirtelen beborult az ég, és eleredt az eső.
– Azonnal hagyd abba, mert vizesek lesznek a csodás szárnyaim! – kiáltozott a lepke, ám az eső egyre erősebben zuhogott.
A mezei virágok megsajnálták az aranylepkét.
– Gyere, repülj ide közénk, itt biztonságban leszel te is – hívogatták, de a kényes lepke szárnyai, már teljesen átáztak.
Nem tudott tovább repülni, és lepottyant egy szamárkóró közelébe. A szamárkóró kedvesen átölelte az ágaival,
és menedéket adott a bajban levő lepkének. Az eső, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan elállt. Újra kisütött a napocska.
A mezei virágok boldogan nyiladoztak, a tarka lepkék vidáman repkedtek fölöttük.
Az aranylepke is meglebegtette szárnyait,és szó nélkül otthagyta a szamárkórót.
Egyenesen a tó fölé repült és kényeskedve belenézett a tó tükrébe:
– Jaj, jaj, jaj! – jajveszékelt, amikor meglátta magát.
– Hova lett a csodás, aranysárga színem? – nézegette magát kétségbeesetten. A tarka lepkék mind odarepültek és ámulva látták,
hogy az aranyszínű lepke szárnyai, haloványak lettek. Az eső lemosta róluk az aranysárga csillogást.
– Te így is nagyon szép vagy – vigasztalták kedvesen.
– Köszönöm szépen. Ti olyan jók vagytok hozzám, hogy azt meg sem érdemlem – mondta meghatódva a kényes lepke.
– Meg tudtok nekem bocsátani? – kérdezte.
– Te közénk tartozol, hiszen a társunk vagy – mondták a tarka lepkék – gyere, velünk játszani! – kiáltották,
majd kézen fogták társukat és elrepültek vele, a virágos mezőre.
A tarka-barka virágok fölött vidáman kergetőztek.
A kényes lepke, csak ámult, bámult: – Sosem gondoltam volna, hogy ti ilyen szépek vagytok – mondta a mezei virágoknak,
majd odarepült a szamárkóróhoz: – Te vagy az én legeslegjobb barátom – súgta oda neki és szárnyaival megsimogatta a szamárkórót,
majd vidáman a társai után repült. A szamárkóró boldogan kiáltotta utána: – Te így is a legeslegszebb lepke vagy, az egész világon!
A lepkék kacagva helyeseltek, és egymásba kapaszkodva, vidám táncot jártak a fénylő napsütésben.
A napocska elégedetten mosolygott ott fent a magasban, és bársonyos melegével megsimogatta a tarka-barka mezőt, és a felette repkedő,
színes lepkéket.
Vége!
Ti mondtátok!