Dörmögi Dániel legújabb barátját Pamacs Henriettet kézen fogva, hatalmas elégedetlenség közepette robbant be Galamb Balambér házának az ajtaján.

– Balambér bácsi! Balambér bácsi! Képzeld, Heni azt mondta, hogy nem is létezik a Mikulás! Balambér bácsi! Igaz ez? – kérdezte zaklatottan a kismedve.
– Szia Balambér bácsi! – köszönt Henriett, a hiúz kislány.
– Sziasztok gyerekek! Látom Dani, nagyon feldúlt téged annak a lehetősége, hogy a Mikulás nem létezik! – mosolyodott el a nyugdíjas postás. – De szerencsére ezen nem kell aggódnod, mert igenis, a Mikulás létezik!
– Jaj de jó Balambér bácsi! – kiáltott fel megkönnyebbülten a medvegyerek.

– Henikém! Neked ki mondta, hogy nem létezik a Mikulás?– A bátyáim mondták reggel, s ők sohasem hazudnak! De Balambér bácsi! Te honnan tudod, hogy létezik a Mikulás? – kérdezte hitetlenkedve Henriett.
– Csak azért tudom, mert már találkoztam vele. Sőt nem csak én, hanem Malac Karcsika, Zerge Zebulon és Cincóka is.
– Aztaaa… – ragadt Dani torkán a mondat, annyira meglepődött Balambér kijelentésén.
– Elmeséled nekünk hogyan találkoztatok? – kérdezte Henriett az öreg postást.
– Hát persze gyerekek! Foglaljatok helyet a kanapén, s máris belekezdek a történetbe.

“Mikor gyerekek voltunk, a barátainkkal mindig nagyon vártuk a telet, és azt, hogy havazzon. Persze nem mindig volt nagy hó, ám ez a tél igazán különleges volt. Akkora hó esett, hogy több méter magas hóembereket emeltünk városszerte. Tölgyeskerekinek nem volt olyan zuga, ahol ne álldogállt volna egy hatalmas hóember.

December 5.-én is éppen hóembert építettünk, méghozzá igen nagy erőkkel. Annyira belefeledkeztünk a munkába, hogy észre sem vettük, mennyire elszállt az idő. Sajnos bármennyire is szerettük volna, nem sikerült befejeznünk. Így megbeszéltük Cincókával, Zerge Zebulonnal és Malac Karcsikával, hogy amint a szüleink elalszanak, kiszökünk, és elvégezzük az utolsó simításokat. Otthon természetesen kipucoltuk a kiscsizmáinkat, kiraktuk az ablakba, majd lefeküdtünk aludni. Vagyis pontosabban csak úgy tettünk. Nem sokkal éjfél után újra találkoztunk, és nekiláttunk a hatalmas hóemberünk kobakjára feltenni a Zebulon nagymamájától szerzett üstöt. Illetve a Nyúl Máté bácsitól kapott óriási répát, orrnak.

Ahogy így dolgozgattunk, egyszerre suhogó hangra és nagy kiabálásra lettünk figyelmesek.

Felnéztünk az égre, és egy barnás pirosas folt tartott felénk, no meg a hóemberünk felé, igen nagy sebességgel. Alig tudtunk félreugrani előle, a repülő valami pedig hatalmas robajjal belecsapódott a már majdnem teljesen befejezett hóemberünkbe. Az esettől annyira meglepődtünk, hogy először meg sem tudtunk szólalni. Ám amikor meghallottuk a nagy szakállas, piros ruhába öltözött jövevény folytonos zsörtölődését, “Azt a megborsozott habcsókját neki! Hogy az odaégett mézeskalács ropogjon a foga alatt annak az ütődött manónak, aki elfelejtette ellenőrizni a rénszarvas fogatot még indulás előtt!” hatalmas nevetésben törtünk ki. Aztán hirtelen elhallgattunk, mivel elszégyeltük magunkat, hogy más kárán nevetünk. De azért bevallom – kacsintott egyet Balambér – igen mókás volt hallgatni ezt a mérgelődést.
Amint nevetni kezdtünk, a jövevény elhallgatott, majd felénk fordult. Ekkor azonban nagyon megszeppentünk, mert a morgó jövevény aki belecsapódott a készülő hóemberünkbe nem volt más, mint maga a Mikulás!

– Sziasztok gyerekek! Hát ti hogy-hogy nem alszotok ilyen későn? – kérdezte meglepődve.

Elmeséltük a hóemberépítős mániánkat, és azt, hogy ezt a hóembert mindenképpen be akartuk fejezni. A Mikulás utólag örült ennek a mániánknak, mert így a rénszarvas fogattal puhán tudott földet érni. Ha éppen egy hatalmas hóember teljes letarolása, puha érkezésként értelmezhető. Természetesen kiderült a nem tervezett landolás oka is. Rudolfnak, a piros orrú vezér rénszarvasnak kilazult az egyik patkója, majd leesett. Tudjátok ezek a patkók varázserővel bírnak. A rénszarvasok ezen patkók segítségével tudják a levegőbe repíteni a Mikulás szánját. Feltéve ha nem hagyják el. Ha egy is elhagyja, akkor viszont jön a kényszerleszállás. A patkók ellenőrzése a Mikulást segítő manók  dolga lett volna, de a nagy készülődésben ez sajnos elmaradt, és be is következett a baj. Mi persze Zebulonékkal nem nagyon bántuk az esetet, mert így legalább találkozhattunk a Mikulással.

Aprócska bökkenő volt, hogy a Mikulásnak mindenképpen tovább kellett mennie, mert az egész világon várták a gyerekek az ajándékaikat.

Azonban a repülésképtelen fogattal nemhogy a világot nem tudta volna bejárni, de még Bükkfalvára, a szomszédos településre sem jutott volna el. Normális esetben a Mikulás szánkóján van egy szervízláda is, ami tartalmaz tartalék patkót, patkószeget és szerszámokat. Azonban most a patkó valahogy kimaradt ebből a ládából. Minden bizonnyal ez is annak a bugyuta manónak róható fel, aki nem ellenőrizte a rénszarvasok patkóját.

Így hát nem maradt más megoldás, ki kellett találnunk, hogyan tudnánk segíteni a Mikuláson, Rudolfon, és az egész fogaton. A Mikulás elmesélte azt is, hogy a csodapatkó azért tud repülni, mert mielőtt felkerülne a rénszarvasok patájára, ő elmormol egy varázsigét.

Mivel ezt a Mikulás szerencsére már fejből tudta, nem maradt más dolgunk, szereznünk kellett egy patkót! De honnan szerezzünk patkót éjnek évadján? A megoldással Cincóka a mezei egér állt elő.

– Kérjünk patkót Csida Csongor bácsitól!

Csida Csongor bácsi vadló volt, és korábban egy bányában dolgozott.

Az évek alatt úgy megszokta a sötétben való munkát, hogy éjszaka már nem is nagyon tudott aludni. Emiatt legtöbbször nappal aludt, éjszaka pedig tett-vett a házának udvarán vagy alkalmanként sétálgatott Tölgyeskerekiben. Szerencsére aznap éjjel otthon olvasgatott. Miután elmeséltük neki töviről-hegyire mi is történt a Mikulással, és miért volna szükségünk egy patkóra, csak elmosolyodott, majd kinyitotta a patkótároló szekrényét és a kezembe nyomott egyet.
Így utólag azt gondolom, azt hihette, hogy füllentünk és valami éjszakai csínyre készülődünk, amihez egy patkóra van szükségünk. De azt hiszem ez már sohasem fog kiderülni.
Miután megszereztük a patkót elszaladtunk vele a szánkóhoz. Ott a Mikulás elmondta a varázsigét, majd a patkószegekkel rögzítette azt Rudolf patáján.”

– S Balambér bácsi! Mi volt a varázsige? – kérdezte félbeszakítva a történetet Dániel.
– Azt sajnos nem hallottuk! Ha esetleg sikerült volna elcsípnünk azt a pár mondatot, akkor most valószínűleg mindenki röpködve közlekedne Tölgyeskerekiben! – nevetett fel a nyugdíjas postás.

“Szóval ott tartottam, hogy a Mikulás felrakta Rudolfra a patkót! Csettintett egyet, majd a szánkó a rénszarvasokkal együtt ismét a levegőbe emelkedett, indulásra készen. A Mikulás megköszönte a segítségünket, majd azzal a lendülettel a kezünkbe is nyomott egy-egy virgácsot, amiért éjszaka kiszöktünk otthonról! Aztán felült a szánkójára, és a rénszarvas fogattal huss, felrepült az égbe. Ahogy távolodott még hallottuk a jellegzetes dörmögő hangját.

– Hohohó! Boldog Karácsonyt gyerekek! És még egyszer köszönöm a segítséget! Hohohó!

Aztán eltűnt az éjszakai égbolton. Sohasem láttuk többé.”

– De Balambér bácsi! Aztán ti nem is kaptatok ajándékot? – kérdezte Dániel.
– Hát hogyne kaptunk volna! Mindenki az ablakába kitett csizmájában találta meg az ajándékát. Máig sem tudom, hogy a segítségünk előtt, vagy utána rakta oda a Mikulás, de a lényeg az, hogy ott volt! – mosolyodott el Balambér.
– Á szerintem ez csak mese Balambér bácsi! Szerintem ezt a történetet csak most találtad ki, hogy megnyugtasd Danit! – hitetlenkedett továbbra is a hiúz kislány.

Balambér erre nem szólt egy szót sem, csak komótosan felkelt a karosszékéből, majd odament az egyik szekrényhez és matatni kezdett annak a fiókjában. Kis keresgélés után kivett egy tárgyat, amit letett a gyerekek előtt lévő asztalra.

Majd csettintett egyet, és lássatok csodát, a patkó aranysárga fényt kibocsátva, magától lebegni kezdett…

***VÉGE!***

A mesét írta: Figula Csaba