rudi_trombital_kicsi1Hóvölgyben, ahol jégvirágok nyílnak az ablakon, és soha nem olvad el a hó, ott élnek a hóemberek.
Vígan kacagnak, játszadoznak reggeltől estig.
Tegnap is vidáman szánkóztak a hóbuckák között, csak egyetlen hóember álldogált  egymagában, és kémlelte a távoli hegyeket.

Ő volt Rudi, aki kissé más volt mint a társai. Az ő fején egy fekete kalap díszelgett,
és a nyakában tűzpiros sál virított. Csúfolták is érte eleget, ezért jobban szeretett egyedül játszani.
– Te miért nem szánkózol, talán félted azt a híres kalapodat? – incselkedtek vele most is, de Rudi nem szólt egy szót sem.
A hóemberek oldalát furdalni kezdte a kíváncsiság. Odasereglettek Rudi köré, és kérdezgetni kezdték:
– Áruld már el, miért bámulod azokat a hegyeket?
– A hótündért várom, aki hoz nekem egy igazi trombitát – válaszolta Rudi büszkén.
A hóemberek nevetni kezdtek.
– Még, hogy a hótündért? Te aztán igen vicces kedvedben vagy!
– Én nem viccelek!
– Nem viccelsz?
– Nem – rázta a fejét hevesen Rudi – ugyanis üzent nekem a hótündér, hogy ma hoz nekem egy igazi trombitát – mesélte izgatottan.
– Hogy te milyen buta hóember vagy? Még azt sem tudod, hogy a hótündér nem is létezik – kacarásztak a társai.
– De igenis létezik!
– Ha létezne, akkor se hozna neked igazi trombitát, hiszen nem is tudsz trombitálni.
– De igenis tudok!
– Neked nincs ki a négy kereked! – legyintettek a hóemberek, és ott hagyták Rudit. Felpattantak a szánkóra, és vígan száguldoztak tovább.

Egyszer csak hatalmas hóvihar kerekedett. Mindannyian beszaladtak a házba, és onnan leskelődtek kifelé.
– Rudi kint maradt! – kiáltott fel az egyikük.
– Most mi lesz? – néztek egymásra ijedten. – Ekkora hóvihart nem él túl egyetlen hóember sem. – Meg kell mentenünk – jelentette ki Hugó, aki mindannyiuk közül a legbátrabb volt. Ezzel mindenki egyetértett, csak azt nem tudták hogyan mentsék meg. Ezen addig tanakodtak, míg nem elállt a hóesés. Ekkor kiszaladtak az udvarra és kiáltozni kezdtek:
– Rudi! Rudi! Merre vagy? – de válasz nem érkezett. Rudi úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
– Lehet, hogy elrabolta a hótündér – mondta az egyik hóember.
– Ne kezd már te is! – mordultak rá a többiek. – Tudod, hogy hótündér nem létezik. – Vagy talán mégis? – néztek egymásra tanácstalanul.
Ekkor, a távoli hegycsúcson megcsillant valami. Mindannyian odanéztek, és egy hóembert láttak, aki a kezében egy trombitát szorongatott.
A trombita úgy csillogott, mint az arany. A hóember belefújt, és a csodás muzsika hangja betöltötte a völgyet.
Idelent ámulva hallgatták.
– Hiszen az Rudi! – kiáltott fel az egyikük.
Izgatott morajlás futott végig Hóvölgyön.
– Hogy került fel Rudi a hegytetőre, és kitől kapta a trombitát? – kérdezgették egymástól.
– Csakis a hótündér vihette fel oda – suttogta egy hóember, de most senki nem mordult rá.

Ott fent a hegytetőn, egy tündér jelent meg Rudi előtt. Csillogó, hófehér haja fürtökben omlott a vállára. Rudi meghajolt előtte, és átnyújtotta neki a trombitát.
– Köszönöm hótündér, hogy játszhattam rajta.
– Bármikor játszhatsz rajta, ha itt maradsz a palotámban – mondta mosolyogva a hótündér.
– Azt nem lehet – vágta rá Rudi. – Haza kell mennem. A barátaim már biztosan keresnek.
– A barátaid? Hahaha – kacagott a tündér.
– Szép kis barátaid vannak neked. Kinevetnek, kicsúfolnak, cserben hagynak. Ezeket nevezed te barátoknak?
– Lehet hogy kinevetnek, az is lehet, hogy kicsúfolnak, de cserben sosem hagynak, abban biztos vagyok – mondta Rudi, és a hótündér kezébe nyomta a trombitát, majd elindult lefele a hegyről.
Csúszkálva, bukdácsolva haladt. Lent a hóemberek lélegzetvisszafojtva figyelték. Ám egyszer csak megcsúszott, és eltűnt egy mély lyukba.
– Rudiiiiii! – zengett ijedten társai hangja, de válasz nem érkezett rá. Hogy miért nem?
Ha hiszed, ha nem, Rudi éppen egy ütött-kopott trombita mellé pottyant. Felkapta a trombitát és fújni kezdte. Olyan vidáman cifrázta, mintha egy hangversenyteremben játszott volna.
– Halljátok? Rudi trombitál! – örvendeztek a hóemberek, és futottak a hang irányába.
– Álljatok meg! – kiáltott utánuk Gurgula, aki a legducibb volt közöttük.

A hóemberek haragosan néztek vissza rá, mert azt hitték, hogy nem akar segíteni Rudi megmentésében. Gurgula azonban nem csak duci volt, de nagyon okos is.
– Sítalpak nélkül sosem jutunk fel oda – bökött a hegyek felé – és vigyünk magunkkal szánkót, és kötelet is – mondta határozottan.
– Igazad lehet – mormogták a hóemberek, és felcsatolták a síléceket. Kerestek egy kötelet, és fogták a szánkót, majd útnak indultak, hogy megmentsék bajba került társukat.
Az út hosszú volt, és igen veszélyes, de mentek rendületlenül.
Igaz, nagyon elfáradtak, mire a szakadékhoz értek. Ott körbeállták a lyukat.
– Itt vagyunk Rudi! Nem esett bajod? – kukucskáltak le a mélybe.
– Ti meg hogy kerültetek oda? – kiáltott fel Rudi döbbenten, majd körbenézett.
Ekkor vette észre, hogy egy mély lyuk alján csücsül.
– Innen sosem jutok ki – suttogta ijedten, és két könnycsepp gördült végig az arcán.
– Ne félj Rudi! Mi kihozunk onnan! – vigasztalták a társai, és a kötélen leeresztették Hugót a mélybe. Amikor leért, Rudi derekához kötötte a kötelet, aki magához szorította az ütött – kopott trombitát.
– Húzzátok! – kurjantotta Hugó, és a hóemberek nekiveselkedtek. Húzták – vonták, ahogy csak bírták, és hopp! Hugó és Rudi már fent is voltak.
– Köszönöm, hogy megmentettetek – rebegte Rudi meghatottan.
– Már hogyne mentettük volna meg a mi kalapos trombitásunkat – ölelték meg a társai -, bár a trombitád igen viharvert – tették hozzá nevetve. Bizony az ajkukra fagyott a nevetés, mert ott termett előttük a Hótündér. Felemelte a varázspálcáját, és láss csodát! Az ócska trombitából egy csodaszép trombita lett. Úgy csillogott – villogott, mintha aranyból lett volna.
– Ez a trombita most már örökre a tiéd Rudi, mert bátor és jó hóember vagy – mondta kedvesen a Hótündér, majd úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna.
A hóemberek szájtátva ámultak és bámultak. Elsőként Gurgula szólalt meg:
– Éljen Rudi!
– Éljen! – kiáltozták a többiek is, miközben felültették Rudit a szánkóra.
– Ugye játszol nekünk valami szépet az úton? – kérdezték, és elindultak hazafelé.
Rudi boldogan fújta a trombitáját. A hóemberek vígan daloltak.

Fekete, kis kalapom,
Csücsül a kobakomon.
Ha trombitám megfújom,
Örül ám néki nagyon.

Véle dalol Hóvölgyben,
Minden kedves hóember.
Oly boldog a kalapom,
Dalold te is a dalom.

Még a hópihék is vidáman, dalolva hullottak alá a magasból.

 

Vége!

Ez a weboldal sütiket használ. Az Uniós törvények értelmében kérem, engedélyezze a sütik használatát, vagy zárja be az oldalt. További információ

Az Uniós törvények értelmében fel kell hívnunk a figyelmét arra, hogy ez a weboldal ún. "cookie"-kat vagy "sütiket" használ. A sütik kicsik, teljesen veszélytelen fájlok, amelyeket a weboldal azért helyez el az Ön számítógépén, hogy minél egyszerűbbé tegye Ön számára a böngészést. A sütiket letilthatja a böngészője beállításaiban. Amennyiben ezt nem teszi meg, illetve ha az "Elfogadom" feliratú gombra kattint, azzal elfogadja a sütik használatát.

Bezár